Teljes nevén vitéz Felsődriethomai Pettkó-Szandtner Tibor Ernő Andor 1886. június 20.-án születetett a Pozsony közeli Bazinban (Pezinok). A Szandtnerek Augsburgból, evangélikus reformátorokként a XVI. században telepedtek le,

Édesapja középbirtokos, és a környék elismert állattenyésztője volt, kiváló angol félvéreket tenyésztett. Anyai-ágon családja, a Pettkó család nemesi címét Luxemburgi Zsigmondtól kapta, 1421-ben. Édesanyjának halálával kihalt volna a Pettkó családi név, de I. Ferenc József császár őfelsége engedélyezte a kettős vezetéknév (Pettkó-Szandtner) használatot, az eredeti ősi nemesi címer és a Trencsén vármegyében lévő Felsődriethomai birtok megtartásával együtt.

„Nomen est omen”, a név kötelez! A hagyományosan jó családi háttér Pettkó–Szandtner Tibornak életre szóló tartást, erős kitartást és hitet adott, melyet maga mindvégig gyakorolt, és amelyre később oly nagy szüksége is lett. Időskori önéletrajzában leírja és erős hitére jellemző, hogy két templomot is építtetett, egyet Bábolnán és egyet Kairóban, az El Zahraa-i ménesben!

Középiskolai tanulmányát Felsőlövőn (ma: Oberschützen, Ausztria) kezdte, majd Brassóban folytatta. Déván érettségizett, a Keszthelyi Gazdasági Akadémián felsőfokú tanulmányokat kezdett meg, és egészen addig folytatta, amíg el nem fogadták az önkéntes jelentkezését a magyar Méneskarhoz.

„Pettkó-Szandtner Tibor első gyakorlati kiképzését a Debreceni Ménesnél kapja, majd a Kisbéri Főméneshez kerül. Kétszer is végez féléves lovassági képzést, azaz lovassági kiképzésre vezénylik a Szombathelyi Ulánusokhoz és a Váci Honvéd Huszárokhoz. 1914-ben azonnal jelentkezik frontszolgálatra, majd csaknem négy éven át harcol a Balkánon és Oroszországban ütegparancsnokként az 1. és a 74. Tábori Tüzér Regimentnél. Az ellenséggel szemben tanúsított bátor magatartásáért később a Kormányzó vitézzé üti.

Édesanyja baráti köréhez tartozó pozsonyi Soós családban ismerkedik meg jövendőbeli feleségével, Soós (Salzer) Margittal 1916-ban, Tibor születésnapján házasodnak össze. Házasságuk olyan életközösségé válik, amely egy ragyogó pályafutás minden feladatát és állomását, de ugyanakkor a sorscsapásait is teljes összhangban küzdi le. Sorscsapásokban pedig nincs hiány. Már 1918-ban menekülniük kell a Nyitrai Ménesből először a csehek, majd később a románok elől és elveszítik a szülői birtokukat, valamint személyes javaik nagyobb részét is.”,

– írta le dr. Ekehardt Frielinghaus német állatorvos, aki személyes barátságot ápolt a családdal.

Tiszti beosztásban Bábolnára (1920-1926) vezényelték, ahol a fogathajtás és a ló kiképzést irányíthatta, és ekkor már számtalan szakcikke is megjelent a „St. Georg” szakfolyóiratban. A Hannoveri hajtóiskolán 1925-ben két alkalommal is részt vett, mesterei Max Pape őrnagy és Benno von Achenbach, a németek legendás „hajtópápája”. Kezdetben a két neves mester „lekicsinylően” szólt a magyar hajtószár-fogásról, a magyar hajtóstílusról. Pettkó-Szandtner Tibor a képzés végén versenyre hívta ki többször is Benno von Achenbachot, és mindannyiszor legyőzte. Életre szóló barátságot kötöttek. Talán a hannoveri hónapok késztették, arra, hogy amikor 1926-1932 között Pusztaszentkirályra vezényelték, mint ménnevelőtelep vezetőjét, megírta a magyar fogathajtás mindmáig egyetlen átfogó művét, a „Magyar Kocsizás” című szakkönyvét (1929). A mű több kiadást ért meg, lefordították német és angol nyelvre, Svájcban is megjelent még a rendszerváltoztatás előtt. A pusztakirályi ménnevelés összességében megérkezésekor még veszteséges volt, de az általa felállított svájci mintájú, állategészségügyileg „steril” tehenészetének eredményességével, a távozására már nyereségessé tette a ménnevelő-telepi gazdálkodást.

Felkérték 1932-ben, hogy legyen Bábolna ménesparancsnoka. Hatalmas lendülettel látott a munkához. Nemcsak a három lófajta (arab telivér, bábolnai arab, lipicai) tenyésztésében, hanem az 1919-ben románok által kifosztott és nagymultú bábolnai lótenyésztés infrastrukturális ügyeiben is óriási munkát végzett. A veleszületett jó ízlésével építkezett, műemlékeket tatarozott, növényeket ültetett, kulturált környezetet teremtett a nehéz idők ellenére.

A végzetes trianoni határok miatt mind a saját, mind a felesége révén örökölt vagyonuk nagy részét elvesztették. Ugyanakkor a magyar kocsi-, hintó-, ill. a huszártarsoly- és kardgyűjteményét folyamatosan gazdagította.

Csalhatatlan és magasszintű tenyésztői érzékkel választotta ki, és sok esetben szerezte vissza azokat a kiváló tenyészméneket, ménjelölteket, amelyeknek genetikai utóhatása a ma napig is tart, és a fajtafenntartásuk idővonulatában jól is mérhetőek. Így: Koheilan Zaid ox, Kemir ox, Koheilan IV, Koheilan VIII, Gazal II, Shagya XXV, Shagya XXXI, Shagya XXXIII, O’Bajan IX, Favory XVII, Favory XVIII, Maestoso XXI, Pluto XX. ménvonalak hatásai reprezentálják a fejlődést.

Jelentős változást hozott életében, hogy 1942-ben kinevezték a Földművelésügyi Minisztériumban, ún. „magyar királyi főlovászmesterré”. Ez mai értelemben, helyettes államtitkári szintű polgári tisztségviselést jelentett, de egyben a katonai rangról való felmentést is (akkoriban) feltételezett. Ezidőtől kezdve szolgálaton kívüli vezérőrnagyként a Méneskar vezetése lett felelősségteljes feladata, gyakorlatilag hozzá tartozott a teljes magyar lóállomány tenyésztésének irányvonal-meghatározása és legfőképpen, a szakszerű lóelőállítás megvalósításának speciális gyakorlata. Egy olyan országban, amely kényszerített körülmények között már belesodródott a II. Világháborúba – és később a katonalovainak tömegét veszítette el – ez részéről rendkívüli tudást és felelősséget feltételezett, nagy kihívást jelentett számára. Megnövelte a hazai ménesek termelékenységét, erőltette a csikószaporulatot, megtöbbszöröztette a fedezőmének számát stb. Csehszlovákiától Magyarországnak visszaadatott „turjaremetei hucul ménest” jelentősen tovább fejlesztette és Erdélyben, a revízióval visszaadott területen, Zsukon egy új és jelentős méntelepet állíttatott fel.

A keleti front közeledtével, a szovjet hadsereg előre nyomulás okán, Pettkó-Szandtner Tibor tervet dolgozott ki a magyarországi törzs- és tenyészállomány „nyugatra” történő menekítésére, amelyet csak felgyorsít az a tény is, hogy a hortobágyi és debreceni lóállomány a front előnyomulásával teljesen megsemmisült. Egy német főállatorvos barátja, Prof. Dr. Schulze segítségével Bergstettenbe, Kaisheimbe és környékére sikerült kimenekítenie vasúton mintegy 6000 lovat. Ő maga kísérte el – megbízható „stábbal” együtt – a méneseket, majd mindent megtett, hogy fenntartsa a napi tenyésztési feladatokat. De az amerikai hadsereg egy idő után a magyar törzsállományok feloszlatását rendelte el, amelyből a szövetséges erők a javát behajózták az Egyesült Államokba, sok egyed szérumlóként végezte, és csak mintegy 2000 ló térhetett haza 1947-ben. Az 1945 utáni évek vigasztalanok voltak, életművét szétrombolták, hazáját és birtokait elveszítette, magas katonai rangja miatt haza sem térhetett, hiszen itthon kivégzés várt volna rá. A házaspárnak ezt el kellett viselnie, miként sokan másoknak is.

A svéd Erikson család felkérte lótenyésztési szaktanácsadónak, és az egyéves svédországi tartózkodása alatt érte el az Egyiptomi Királyi Mezőgazdasági Társaság elnökének, Mohamed Taher pasának megtisztelő felkérése, hogy vegye át a Kafr Farouk Arab Ménes vezetését, Ein Shamsban, Kairó mellett. Ott, 1949-1959 között egy a máig ható és óriási szervezői munkát végzett el. Felfektette az első egyiptomi arab telivér méneskönyvet, fényképekkel illusztrált kézikönyvét Alexandriában arabló fajtatörténeti kutatások alap-dokumentjeként kezelik még ma is.

„Az ekkor már 63 éves Pettkó-Szandtner Tibor szerető hitvese támogatása mellett elővigyázatos kitartással valósítja meg a már bevált ménesi gyakorlatát az új helyen. Istállókat építtet, kifutókat alakít ki, amelyekben az anyakancák csikóikkal szabadon mozoghatnak. Oktatja és neveli a személyzetet. Kivívja a feltétlenül szükséges bizalmat és felettesei támogatását. Utóbbit akkor is megtartja, amikor Egyiptomban a királyság köztársasággá alakul és a ménes elnevezése El Zahraa-ra változik. A tenyészanyagot szigorú mértékkel méri: a gyengéket kiszelektálja. A tiszta vérű tenyésztés a biztos iránytűje. Összegyűjti Egyiptom régi híres méneseinek értékes vérvonalait. A leendő törzsmének és anyakancák származási tábláját mélyreható lelkiismeretességgel tekinti át. Egyik fő aggodalma mindig a lovak egyenletesen jó takarmányozásának megvalósítása.

Néhány éven belül átváltoztatja a ménes arculatát. Az El Zahraa-beli lovak rendkívüli nemességük teljes megtartása mellett egyre hibátlanabbak és egyre szebbek. Amint az első sikerek jelentkeznek, ahogy a régi barátok Európából és az arab ló szakértői több országból is meglátogatják, nőnek a lóeladások. A lovakhoz és a személyzet számára szükséges felszerelés és eszközök egyre inkább és egyre jobb formában állnak rendelkezésre. Újra létrehoz egy példaértékű szerszámoskamrát, szakszerű berendezéssel. A látogatót zöldterület és díszes kert fogadja. Csak kevesen tudják felmérni, hogy mit jelent mindezt néhány éven belül megteremteni egy idegen kultúrában. Ez nem lett volna lehetséges gazdag tapasztalatai nélkül, az alvajárók biztonságával való tenyésztési tájékozottsága nélkül, világot látott ügyessége nélkül. De elképzelhetetlen lett volna a mély, belső erőforrása nélkül is és a szükségben való végső tartaléka, megingathatatlan istenhite nélkül.”,

• írta le Dr. Frielinghaus nemzetközi hírű lótenyésztési szakember egyiptomi látogatása után.

Megromlott egészségi állapota miatt 1959-ben visszatértek Bajorországba, és régi barátja Lajos bajor királyi herceg fogadta be őket. A számkivetett házaspárnak Leustettben lévő ménesének egyik lakását ajánlotta fel szívességből. Pettkó-Szandtner Tibort súlyos betegség miatt bekövetkezett halála után 1961. január 6-án, a Starnbergi Waldfriedhof-ban helyezték örök nyugalomba. Felesége Soós Margit 99 éves korában, 1995. június 7-én követte szeretett férjét.

A Magyarországi Arab Lótenyésztők Egyesülete és a Bábolna Nemzeti Ménesbirtok igazgatójának kezdeményezésére – Bábolna felvirágoztatójának egykori kívánságára, „miszerint ott szeretne nyugodni, ahol az arab lovak patáinak hangját hallja” – a hamvakat Magyarországra, Bábolnára hozatták át, jelentős szervezői munka után és eredményeként. Sok ember előtt, az újrateremtésük 2018. szeptember 29-én, katonai sortűz és tiszteletadás, ill. Nagy István agrárminiszter illő búcsú beszéde mellett zajlott le. Az általa épített bábolnai templom falába helyezték el a tiszteletméltó házaspár hamvait. A hőn szeretett hazájukban!

Lejegyezte: Rombauer Tamás, elnök