A méneskar a magyar történelemnek egy ritka sikeresen megvalósított vállalkozása volt, mégis méltatlan feledés övezi már három emberöltő óta. Pedig ebben a speciális, félig katonai, félig agrárgazdasági, jelentős részben kultúrateremtő szervezetben fedezhető fel a legmarkánsabban az a szellemiség, ami a több mint egy évezrede fejlődő magyar lovaskultúra talán legsajátosabb értéke. Azt is mondhatnánk, hogy a méneskar a büszkén vallott „lovasnemzet” fogalom élő megtestesülése volt – amíg létezhetett.

Ne feledjük, hogy a huszár nem válhatott volna a világ által bámult és utánozni kívánt lovaskatonává csupán bátorságára és a mégoly káprázatos virtusára támaszkodva. Nem lehetett volna a magyarság első katonája csak találékonysága, hősiessége és roppant áldozatkészsége, bajtársiassága révén. A legkiválóbb magyar lovaskatona is csak a lovával együtt, a jószágával azonosulva, azzal szinte egybenőve válhatott igazi huszárrá. Ehhez pedig kiváló tulajdonságokkal rendelkező lóállományra volt szükség, amit többezres nagyságrendben csak a méneskar révén lehetett biztosítani.

Csekonics József kezdeményezése egy ménesbirtok létesítésére II. József támogatásával szárba szökkent az 1780-as években, ami aztán a 19. században egy jól szervezett katonai rendszerben fejlődött az egész birodalmat kiszolgáló méneskarrá. 1848 forradalma nyomán már nemcsak a hadsereg, de a nemzet igényeit is kiszolgálta, hogy a kiegyezést követően egy szabadságharcos huszár kapitány, Kozma Ferenc munkája nyomán valódi, törvényben is rögzített nemzeti intézménnyé váljon, ami már a polgári társadalom kereteibe is beleillett. Mert a méneskar ugyan katonai fegyelem alatt működő szervezet volt, de a szakmai irányítás a földmívelésügyi minisztérium adta, a hozzájuk tartozó ménesbirtokok pedig a legmodernebb gazdálkodási elvek alapján működő, korszerű agrár nagyüzemekké fejlődve váltak példa értékűvé a kortársak számára. Nemcsak gazdasági, de igen komoly kulturális értéket is hordoztak. A lovaskultúra fejlesztésén túl olyan praktikus hozadékkal fejlesztették környezetüket, mint iskolák, amelyekben a szakoktatás is helyet kapott, templomok, vagy a szociális gondoskodás megjelenése.

A két világháború között a nem mindig az agráriumnak kedvező közegben is töretlenül működött a méneskar, amely a háború poklában is megtalálta a módját a tenyészet legértékesebb részének kimentésére. A történelem viharában azonban ez már a nemzet számára nem értékesülhetett, s a bolsevik diktatúrává alakuló országban a méneskar a kiátkozott úri világ tartozékaként töröltetett el, szakemberei pedig számkivetettek, vagy itthon épp csak megtűrt, kiszolgáltatott emberek lettek. Szakértelmük azonban megmaradt, s a magyar lótenyésztés legendáivá emelte őket a világban.